Kicsit azért szégyelli magát az ember, hogy nem tudja, milyen, amikor az állami rendszámú Lada áll a ház előtt. De azért tudja, hogy milyen a kertvárosi nagycsaládban jelen lévő magány. Hogy nem tudja, milyen feleségnek lenni. De azért érezte már, hogy segítene, de nem tud. Hogy hangosan röhög fel, midőn az Úr megszólítja egy angyalát eképp: Csocsókám. De azért elhiszi, hogy mivel az Úr lát mindent, olyan egyedül van, mint az ujjam.

Amikor egy férfi egy nő szájával (kezével?) szólal meg a könyvében, felherged a feminista: mit tud ez?! Aztán amikor az író úr (Úr ír.) érezhető engesztelési szándékkal mondatja el magáról a szeretett nő szájával (kezével?) azt is, ami egyébként nem nagy dicsőség: a teszetoszaságot, a bőrön át párolgó másnapi szagokat, a tehetetlen dühöt, a szeretetlenséget, a máshol levést, mindent - nős férfiak és férfias nők -, akkor kicsit elszégyelli magát: mit tudok én egy gyerekről?! Pláne négyről.

Naugye.

Ez a világ legegyszerűbb felolvasószínháza. Van egy nő. És van két férfi. És vannak ezek a mondatok. Tessék, felbontom a postám. Csakhogy ezt én írtam. Vissza a feladónak? Ezt az előadást bárhol el lehet játszani. Nem kell hozzá semmi. Csak

egy nő. Meg két férfi.

Éljenek az írók! Úr ír.

Látvány és mindenmás segítség: Badacsonyi Brigitta

Nagy-nagy köszönet Esterházy Péternek, Badacsonyi Briginek, Bérczes Lacinak, Kiss Móninak és az Ördögkatlan Fesztiválnak!