Műsor:

A. Corelli: Karácsonyi concerto grosso, op. 6. No. 8.

J. Pachelbel: D-dúr kánon

D. Buxtehude - C. Chávez: e-moll chaconne, BuxWV 160

J. S. Bach: Magnificat, BWV 243

Közreműködik: Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Pad Zoltán), Kodály Filharmonikusok Debrecen

Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel

Arcangelo Corelli (1653-1713) szerzőként a barokk zenekari muzsikát alapozta meg öt sorozat concerto grossójával, illetve kamaraszonátájával. Műveinek maradandó értékét, népszerűségét a harmóniavilág, dallamosság és ritmika klasszikus egyensúlya, nyugodt és tiszta kifejezésmódja adja. A concerto grossókat az op. 6. gyűjtemény foglalja magába. Ez a sorozat a zeneszerző halála után, 1714-ben jelent meg Roger amszterdami kiadónál, és tizenkét darabot — nyolc "templomi" és négy "kamara" versenyművet tartalmaz. A karácsony estéjére írott versenymű, a 8., g-moll concerto grosso Corelli legnépszerűbb zenekari műve. Néhány ütemes akkord-"függöny" után ellenpontos Grave szakasz következik, majd a gyors tételben a basszus szólama jelenti a mozgalmasságot. Az Adagio rövid közjátéka után gyors tétel következik, virtuóz hegedűszólammal, majd visszatér a lassú szakasz: ezzel Corelli az énekes zenében közkeletű da capo ária formáját vette át. A harmadik tételt (Vivace) sarabande-szerű táncos lejtés jellemzi. A negyedik helyen álló Allegro dalszerű, rendkívül populáris témát mutat be, az első hegedűt helyenként szólisztikusan szerepelteti. A concerto ötödik tétele a "tetszés szerint" megszólaltatható karácsonyesti ünnepi zene, a dél-olasz utcai síposok hagyományos 12/8-os metrumú pasztorálja, amely meghatott pianissimóban cseng ki.

Johann Christoph Pachelbel, (1653-1706) a német barokk zene korának, a 17. század második felének egyik legjelentősebb orgonistája és zeneszerzője, akit Johann Sebastian Bach egyik legfontosabb előfutárának tekintenek. 1686-tól a legidősebb Bach fiút, Johann Christophot oktatta, és amikor a szülők halála után a legkisebb fiú, Johann Sebastian Bach bátyjánál, lakott Ohrdrufban, Johann Christoph megtiltotta testvérének, hogy Pachelbel eredeti kéziratait olvassa, ezért a fiatal Bach hat hónapon keresztül minden este ellopta bátyjától a kéziratokat, és holdfénynél másolta le magának. Pachelbel kora egyik legnagyobb orgonistája volt, és zeneszerzőként is elsősorban a billentyűs zenét komponált, amelybe a variációs technika és a cantus firmushoz kötött ellenpont, a középnémet stílus dominanciája mellett olasz elemeket is beépített (ária, virtuóz jelleg). Ennek a két stílusnak az egyesítése a legnagyobb zeneszerzői vívmány Pachelbel életművében. Leghíresebb művét, a Kánont, (Canon in D) 1680-ban írta. A kánon tartalmaz egy speciális szekvenciát, amelyet széles körben tanítanak a zeneművészeti oktatásban. Pachelbel hírnevét elsősorban orgonaművei tartották fenn évszázadokon át. Műveit elsősorban tiszta fogalmazásmódjáért, sallangmentességéért, tudatos építkezéséért és virtuóz szerkesztésmódjáért tartják becsben. Egyházi vokális zenéje az utóbbi évtizedekben vált általánosan elismertté a protestáns egyházi zene történetében.

Dietrich Buxtehude, dán-német zeneszerző és orgonista (1637 körül-1707). A 17. század második felének, vagyis a barokk középső korszakának legjelentősebb komponistája volt, és Bachon kívül olyan szerzőkre hatott közvetlenül, mint Georg Philipp Telemann és George Frideric Handel. Különleges harmóniavilággal rendelkező alkotásai 1705-ben arra indították a fiatal Johann Sebastian Bachot, hogy meglátogassa, meghallgassa a 68 éves orgonistát, és tanuljon tőle. Jellegzetesen észak-német orgonaművei jelentősen eltérnek olasz stílusú vokális darabjaitól. A komponista talán legszebb darabjai az ismétlődő basszusmenetre készült cianconák és a d-moll passacaglia. A 17. század végén bevett gyakorlattá vált az ostinato basszus feletti variációk használata, a műfaj ugyanakkor, részben Johann Pachelbelnek köszönhetően már átalakulóban volt, és egyre inkább eltávolodott a korai modellektől. A BuxWV 160 jegyzékszámú mű (e-moll chaconne) a leghatásosabb darabja ebből a műfajból, és ez mutatja a legközelebbi rokonságot híres kortársa közismert Kánonjával.

A barokk zeneművészet kétségtelenül legjelentősebb alakja, Johann Sebastian Bach (1685-1750). Magnificat című, Lukács evangéliumából vett szövegre írt művét 1723-ban komponálta és mutatta be. Külön érdekessége a műnek, hogy ekkor még nem a ma általánosan játszott verziót adták elő, hanem az Esz-dúrban írt korai változatot. A későbbiekben átdolgozott és a még ünnepélyesebb D-dúrba átírt mű Bach legnagyobb remekműveinek egyike. A tizenkét tételben arányosan oszlanak meg a szóló-, együttes- és kartételek, a mű ennek köszönhetően változatos és kiegyensúlyozott szerkezetű. A Magnificat D-dúrba transzponált második verziója Isten zenei dicsőítésének legszebb példái közé tartozik. A korhoz képest komoly apparátusra íródott mű stílusa az itáliai mesterekkel, mindenekelőtt a Bachra jelentős hatást gyakorló Antonio Vivaldi által is képviselt római katolikus hagyománnyal rokonítható, miközben sokat megőrzött az észak-német felfogásból is. A kizárólag kórusokból és áriákból álló, azaz recitativóktól mentes, tizenkét tételes kompozíció a monumentális, arannyal és márvánnyal díszített templomok hangulatát idézi gondosan kidolgozott részleteivel, tündöklő pompájával és magasztosságával.