1825. október 17-én, a Don Sanche c. opera párizsi ősbemutatóján a közönség szűnni nem akaró tapssal várta, hogy a zeneszerző színpadra lépjen. Végül egy magas, tekintélyes úr felkapta a komponistát és karjában vitte az ünneplő tömeg elé. A magas, tekintélyes úr Alfred Nourrit, korának ünnepelt tenoristája, egyben az opera címszereplője volt. A komponista pedig az akkor 14 éves, korához képest is aprócska Liszt Ferenc, aki komoran fogadta első (és egyben utolsó) operájának sikerét, mivel valójában vérig volt sértve, hogy minden kapálózása ellenére Nourrit kézben cipelte őt a közönsége elé, mint valami gyereket. Az opera összesen négy előadást ért meg és nem került bemutatásra 150 évig. Hogy miért? Először is: eltűnt a partitúra. 1873 őszén leégett a Salle le Peletier, az akkori párizsi Opera épülete, ahol a Don Sanche bemutatóját is tartották, és ahol a mű kéziratát őrizték. Liszt abban a hitben halt meg, hogyegyetlen operája a tűz áldozata lett. „Mivel hogy semmi volt, semmivé lett.” – mondta életrajzírójának 1880-ban.

A Salle le Peletier-nek azonban volt egy lelkiismeretes kottatárosa és egy segítőkész súgója, akik a tűzből kimentettek minden partitúrát, iratot, könyvet és plakátot. Harminc évvel később egy francia zenetudós, akinek passziója volt zenei könyvtárakban elveszettnek hitt kottákra vadászni, rálelt a Don Sanche partitúrájára. A kotta
tehát megkerült, az új bemutató azonban még váratott magára…