A válogatók közös javaslata
nekem kell kiengedni a harapós ártány mellől

az ólból a flamingót

mert vak vigh tibike épp ma szándékozik eljárni vele

a násztáncot

a fakó flamingóval

a szőke tiszából ezért nem érkezel a szőke

tiszába caplatva égig érő fatalpaidon

mert a kifakult flamingót neked kell kiengedni

a harapós ártány mellől az ólból

ezért áll a fakanál a dákó a söprűnyél

csak az égig érő asztagok szalmahúzó horga

nem áll soha

(Tolnai Ottó: mi a kő)

Az 56. Sterija Játékokon, a legrangosabb szerb színházi mustrán négy díjat nyert A kisinyovi rózsa, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Tolnai Ottó műve alapján készült előadása. A kisinyovi rózsa elfekvője egy nirvána-szint, amelyben az ábrándok, gerjedelmek, indulatok, eszmék/rögeszmék nyűgétől megszabaduló tudat állapota épül fel a színpadon. A lebomlás folyamata épül fel, s éppen ebben rejlik a dialektikája. A Wilhelm-dalok filozófus bolondjának alakjában ezt a dialektikát folytatja Tolnai. Ott felolvasószínházat sejtetően, fekete öltönyben/kosztümben, kottaállványokkal felszerelkezve vonul be a társulat. Igazában akkor érezni, mennyire koherens Tolnai költői világa, amikor a finálé közeledtén egybeáll (kiépül) a csúcs-performance, a nagy puzzle: néhány flamingó csapattá szaporodik a nagy gonddal és méltósággal kirakott magyarkanizsai rámás tükrök által: nem homályosan, hanem ellenkezőleg, metsző/átható élességgel rajzolódik ki minden, mint amikor már árnyéka vész tárgynak-testnek. Merőlegesen a tükrökre egy sor állványos cin. Először eksztatikus cin-dobzene, utóbb a lezáró piano koncert: a színpadi mennyből a cinre porzik az élet sója. A cintányér teszi a dolgát: visszhanggal pereg a só. Az idő. Ugyanaz az idő, aminek a természetét – a mennyiségi időből (kronosz) a minőségi idővé (kairosz) hajlását – liturgikus keretbe foglalt szeszélyével, Nagy József egyedül jeleníti meg. (Balogh Tibor dramaturg, kritikus)